Kovács Luca és Marci



“…a kutyáról élete végéig gondoskodom, őt cserben nem hagyom, nem bántalmazom, láncra nem verem. Tisztában vagyok vele, hogy az állat nem vagyontárgy, nem használati tárgy, hanem érző élőlény, akinek szeretetre, figyelemre és gondoskodásra van szüksége, amit legjobb tudásom szerint megadok neki”. Ez áll az örökbefogadási szerződésben. Na de ne siessünk ennyire előre.

„Ebbe a házba nem kell kutya!”. Minden itt kezdődött. Aztán 8-9 hetesen elhoztuk Mirát, a kis labrador szőrgombócot. Elkezdtünk vele suliba járni, igyekeztünk minél több időt együtt tölteni, de napi 8-9 órát volt egyedül, mivel mi kétlábúak dolgozni járunk. Jött a következő gondolat, hogy kell mellé egy pajti.

Nagy tanakodás után, hogy tenyésztőtől legyen-e vagy mentett kutya, végül az örökbefogadást és a Retriever Rescue-t választottuk. Elvárások persze voltak… fiatalabb legyen
Miránál, kant lehetőleg nem szeretnénk, ne dominálja le életünk legelső kutyáját…

Ehhez képest jött Marci, 10-11 hónapos (ez még stimmel), kan, izgága, ugra-burga, nyomul ezerrel, hihetetlen pofátlan és őszintén szólva külsőre sem ilyet képzeltem. Szóval nem volt szerelem első látásra. Na mi legyen? Elhoztuk ideiglenesnek esélyt adva neki és magunknak.

Az összeszokás egyáltalán nem ment zökkenőmentesen, Mira totál féltékeny volt, Marci meg egy tolakodó kis mitugrász. Aztán kétszer is jött a bűvös kérdés: szeretnénk-e Marcit vagy nem? Nehéz volt a döntés annak ellenére, hogy továbbra sem nőtt a szívünkhöz. Nemet mondtunk, ELENGEDTÜK.

És akkor jött egy váratlan fordulat, ami számomra egy hatalmas felismerés és tanítás Tőle: “Ne ragaszkodj görcsösen a berögzött elképzelésekhez, itt vagyok, ez vagyok, FOGADJ EL. Nyomulok, pofátlan vagyok, egy egyéniség vagyok, így szeress…”

Szóval kiderült, hogy Marci A MI KUTYÁNK, aki azóta is nyomul, ha tehetné belénk bújna, árnyékként követ és tűzbe menne értünk. Imádok minden percet, amit kutyázással tölthetek, türelemre, elfogadásra, határozottságra, a pillanat megélésére tanítanak.



%d blogger ezt kedveli: